Az embert 90-95%-ban a tudatalattija irányítja. Itt rakódnak le olyan információk, amik gén-sejt- ill. idegrendszeri szinten befolyásolják az életünket, a mindennapjainkat. Nincs felettük hatalmunk. Amennyiben vannak visszatérő problémák, ismétlődő helyzetek, amelyek negatív érzéseket hívnak elő bennünk, a legtöbbre valószínűleg a tudatalattink kínálhat megoldást. Hiszen ide raktározzuk el mindazt az információt, amelyek valamikor túl nagy fájdalommal jártak ahhoz, hogy meg tudjunk velük birkózni. Ezek lehetnek traumatikus események, veszteségek, de akár egy banális helyzet is válhat számunkra meghatározóvá.
Olyan ez, mint egy kis láda, aminek aztán a kulcsát jó messzi elhajítjuk, nehogy valamikor is ki kelljen nyitnunk azt. Ez általában nem tudatosan zajlik. Így védekezik a testünk, a lelkünk a túl nagy volumenű negatív érzelmek, traumák ellen.
Csak egy példát említve: rengeteg túlélő nem emlékszik a balesete előtti pillanatokra. De ha bármikor ugyanabba a kereszteződésbe ér, a gyomra össze fog ugorni. Sőt. Lehet, hogy a gyereke, vagy az unokája gyomra is, hiszen a feldolgozatlan fájdalmak nagy részét – vagyis a kis bezárt ládikónkat – ők viszik tovább.
Az ilyen helyzetekben a testünk gépként funkcionál tovább, mert az elsődleges célja a túlélés. De a túlélés mellett hatalmas mennyiségű információt is raktároz, akár szeretnénk, akár nem.
John William Waterhouse: Pandora (1896)
Az elfojtott érzelmek ezekkel a ládikónkba bezárt negatív élményekkel vannak kapcsolatban. Nem tudjuk megmagyarázni, de pontosan érezzük, hogy ha most megengedjük magunknak a fájdalmat, a haragot, a dühöt stb. egy helyzetben, akkor túl közel kerülhetünk azokhoz a kiinduló negatív eseményekhez, amiket jó mélyre elrejtett a lelkünk. Így ezek az érzelmek az esetek nagy százalékában, bár ott maradnak a mélyben, de olyan hatalmas energiát képviselnek, hogy képesek minket akár megbetegíteni is, hiszen a lelkünk nincs valójában harmóniában. Ezáltal nemcsak belül, de kívül is zavar keletkezik a rendszerünkben.
A rossz hír az, hogy a felszínre nem hozott, és nem megélt negatív érzelmek saját maguktól is képesek kiszabadulni. Ilyenkor találkozhatunk például agresszív, vagy depresszív emberekkel, de sajnos sok esetben a szerfüggőség sem kizárt. Ezek olyan tünetek, amik egyértelműen mutatják, hogy legbelül béke helyett káosz uralkodik. Akár saját élmény, akár transzgenerációs minta alapján.
De miért ilyen nehéz ez? Miért nem tudunk azonosulni a negatív érzelmeinkkel?
Mára már tudjuk, hogy az anyaméhben is fontos: szeretve vagyunk, örülnek a létezésünknek, puha melegség vesz körül minket. Amikor a kisbaba megszületik, az édesanyja tekintetében fogja viszontlátni saját magát. Ez az időszak alapozza meg az önértékelését, az önbizalmát, a saját magához való viszonyát. Ugyanúgy az édesanya és a közvetlen környezet lesz az, aki visszajelzi, hogy az egy helyzetben való viselkedés elfogadott-e. Hogy van-e létjogosultsága egy sírásnak, egy hisztinek, egy szomorúságnak. Ez a folyamat sok mindentől függ: a szülők érzelmi intelligenciaszintjétől, az önismereti tudatosságuktól, az őket körülvevő társadalomtól, a saját feldolgozott traumáiktól és még sorolhatnám.
És amennyiben nincs mód egy kisgyerek számára az érzelmek kifejezésére és megélésére, akkor ezek szépen lassan átvándorolnak a másik oldalra, vagyis a tudatalattinkba. Mert a cél a kis ember számára természetesen továbbra is az, hogy elfogadják, és ezzel a kör, az ő családja, majd a baráti, intézményi, munkahelyi körei részese maradhasson. Így telnek el évek, évtizedek, és rakódik le egyik élmény a másik után, egyik érzelem a másik után. Ezek válnak – ahogy Jung csodálatosan megfogalmazta – az árnyékunkká, és lesznek ránk nagyon meghatározóan hatással.
A legtöbb esetben még sajnos azt sem sajátítjuk el, hogy melyik érzésnek mi a neve. És ami a legtipikusabb: nem tudjuk felismerni, hogy a harag vagy a düh mögött valójában mi húzódik meg?
A felnőttkorban aztán – jó esetben – azon munkálkodhatunk, hogy ezeket a látótávolságunkon kívül eső én részeinket megtanuljuk megkeresni, felszínre hozni, majd integrálni a személyiségünkbe. Hiszen pont ezek tesznek minket egyedivé és végtelenül erőssé.
Természetesen a pszichoterápia képes a leginkább felszínre hozni ezeket a mélyben felfedezésre váró elfojtott érzéseket, élményeket. Szintén jó tapasztalataim vannak a segítő szakemberrel közösen megélt árnyékmunkáról is (pl. családállítás), de napi szinten is sokat tehetünk a javulásért.
Íme néhány apró lépés, amikkel közelebb kerülhetünk a kiegyensúlyozott állapothoz:
– Ismerjük meg az érzéseket, tanuljuk meg őket a nevükön nevezni
– Figyeljük tudatosan az érzelmi reakciónkat a számunkra kellemetlen helyzetekben, próbáljuk szavakba önteni, hogy mi zajlik bennünk
– Próbáljuk magunkat kívülről vizsgálni, mintha egy idegent figyelnénk
– Ha másokban zavaró számunkra valami, igyekezzünk saját magunkban megtalálni ennek a gyökerét
– Alkalmazzunk technikákat pl. légzéstechnika, izomrelaxáció, melyek csillapíthatják az érzelmi feszültségünket
És végül:
– Tartózkodjunk minél többet a természetben, meditáljuk és ápoljuk a kapcsolatunkat saját magunkkal – ezek már önmagukban segítik a belső egyensúly elérését
Szeretettel,
Figder Judit – FelhőJátékok
Rendszerterapeuta
Torma Judit: Házi feladat
Rájöttem: újra kell tanulnom beszélni.
Néhány dolgot alaposan elfelejtettem…
Meg kell tanulnom nemet mondani.
S aztán: elmondani, hogy valami fáj.
Meg kell tanulnom: “megbántottál”,
s azt is: “nem muszáj”.
Meg kell tanulnom azt is: “kérlek”
s vele együtt: “nagyon köszönöm”.
Meg kell tanulnom: “igazán semmiség”,
és szívből:”nekem volt öröm”.
Meg kell tanulnom néhány új szót is:
bár sokszor hallom, és régen ismerem,
velem nőtt fel és velem él,
de meg kell tanulnom: “megtennéd nekem?”
Meg kell tanulnom azt is: “sajnálom”,
s kimondani, hogy “megbántottalak” –
de azt is meg kell tanulnom végre,
hogy kimondjam: “igen, régen vártalak”.
Meg kell tanulnom szavakba önteni,
hogy mi az, ami emészt legbelül.
Meg kell tanulnom más szemébe nézve:
“beszéljünk: ez nem megy egyedül”.
Meg kell tanulnom még három dolgot:
a világ legnehezebb három szavát,
és gyakorolni, hogy el ne felejtsem,
perceken, órákon, napokon át.
Meg kell tanulnom: “megbocsátok”
– ezt tudni a legnagyobb vagyon.
Meg kell tanulnom: “bocsánat” – és végül:
meg kell tanulnunk: “szeretlek nagyon..”